Fogalmam sem volt milyen szórakozóhely ajtaja előtt álltam. Ez a baj ezekkel az egy ház-egy város monstrumokkal: egyetlen ezerötszáz méter magas felhőkarcoló, laknak benne vagy kétszázezren, minden megtalálható benne, ami egy városban megtalálható. Ezért a lakók nagytöbbsége egész életében el sem hagyja, talán csak nyaralni lép ki belőle. Ezért minden olyan egyforma benne. Pontosabban látszatra nem. Mert annyira kétségbeesetten próbálnak a szabványszintekből egyénit varázsolni, hogy az egész egyetlen óriási ízléstelen kavalkád. És így újra hasonlítanak egymásra. Mert nem lehet ötszáz emeletet egyénivé tenni.

Fogalmam sem volt, hogy melyik emeleten voltam, de nem is érdekelt. A liftnek mondtam, véletlenszerűen válasszon egy helyet, ahol táncolni lehet. Tehát ott álltam egy szórakozóhely előtt. Vártam, hogy a vörös lézersorompó zöldre váltson. Szinte éreztem, ahogy a scannerek tapogatták a testemet, elrejtett fegyvert, bombát, piát és anyagot keresve nálam. Még a bőröm alá is benéztek, elrejtett fegyver után kutatva. A sorompó villogó zöldre váltott, majd eltűnt: tisztának találtak, beléphettem a helyre.

A hely hosszú volt és keskeny, és a tengerpartot utánozta. A padló hófehér homokkal felszórva, az egyik falra egy sziget látképét vetítették, a másikra a tengerét. A rejtett hangszórókból finoman áradtak a dzsungel hangjai, a hullámok csapkodása, a sirályok tétova visításai. Napernyős asztalok hosszú sora. Felettem a végtelen kék ég terült el, valahol három méter magasban. Nem volt szerencsém: utálom a tengert. De úgy döntöttem, majd gyorsan lelépek.

A helyen meglepően sokan voltak, alig találtam üres helyet. A terminálomra azonnal rátöltődött az itallap, ízlésemnek megfelelően csoportosítva, törölve minden ánizsos piát.. Választottam egyet, és elkezdtem nézni a lányokat. Nem volt rossz a felhozatal, de most inkább tudatosan vadásztam. Közben egy bikinis lány meghozta az italomat, aminek az árát rögtön levonták a számlámról.

Felfigyeltem egy cicababára és barátnőjére. Semmi extra: csinos pofika, jó alak, retinamonitor, terminál. Tipikus. A lányt egy másik, már kissé piás fickó is leste. A jelek szerint összeszedte a bátorságát, mert kissé bizonytalan léptekkel odament a cicababához. A csaj rutinos volt, anélkül, hogy felé fordult volna rábökött a termináljára, mire az egész asztal elkezdett villogni, és ragyogó piros színnel megjelent rajta a „Kopj le, Bunkó!” felirat. A fickó megtorpant, majd egy hülye kurvát kipréselve a fogai közül arrébb billeget. A két csaj tovább trécselt.

Ideális alanynak tűnt, ezért csendesen tovább figyeltem, miközben próbáltam meghackelni a terminálját. Divatos tucat darab volt, telepakolva mindenhonnan letöltött programocskákkal. Pár másodperc múlva már rá is bukkantan egy résre: Az egyik ingyenes háttérkép egyúttal kaput nyitott az egyik porton. Pillanatokon belül a csaj múltjában olvasgattam.

Hamarosan egy újabb srác lépett az asztalához, viszonylag normálisabb megjelenéssel. A cicababa beszélgetésbe elegyedett vele, miközben szórakozottan piszkálgatta a terminálját. Kíváncsian figyeltem az én képernyőmön, mit is csinál valójában.

Rögtön beigazolódott a gyanúm: elindított egy retina-szkennert és egy arcfelismerőt. Három másodperc múlva, már tudta a srácról, hogy kicsoda, mit csinál, hol lakik és dolgozik. A srác pechére  még egy pasas-értékelő adatbázisban is rábukkant. A korábbi barátnői értékelése alapján unalmas, gyenge szerető, ráadásul még a szerszáma sem elég nagy.

Az történt, amit vártam: a cicababa gyorsan lepattintotta magáról. A lúzer! Nem tudja, hogy időnként takarítania kell magunk után a neten.

Tudtam, hogy eljött az én időm, öt percnyi kutakodás után már tudtam, hogy a csajnak milyen az ideálja. Kimentem a mosdóba, és magamra zártam az egyik fülkét.

Első lépés, a csaj ne tudjon azonosítani. Pontosabban annak azonosítson, akinek én akarom. Ez nem túl nagy feladat. Jó néhány hamis profilt csináltam már magamról, mindig van a talonban néhány. Gyorsan kiválasztottam a megfelelőt, igazítottam kicsit az adatokon. A személy már megvan. Jól menő ügyvéd, saját irodával lakással, természetesen egy másik messzi házban. Itt csak látogatóban vagyok. Mondjuk halott bácsikám hamvasztására jöttem. Hiába, szükségem van egy kis vigaszra.

Gyorsan feltöltöttem a pasas-értékelőbe is, olyan kéttucatnyi nagyon elégedett értékeléssel egyetemben. Kiváló szerető, méretes dákó, romantikus, gyengéd, ért a thai-masszázshoz, figyelmes, korrekt, stb. Nem okozott gondot a karakter megalkotása, az éppen divatos romantikus szappanopera főhősének karakterét importáltam. Egy gyors ellenőrzés a hálón, semmi nincs, ami lebuktathatna.

Már csak azt kellett elérnem, hogy a terminálja ennek a személynek azonosítson. Ez sem volt igazán komoly kihívás. A csaj szkennere hivatalos adatbázishoz nem férhetett hozzá, csak a nyilvános adatbázisokban turkálhat. Innen már egyszerű az egész. Elővettem két kék kontaktlencsét, és felprogramoztam egy retina mintára, és felhelyeztem. Bal szemem alá elhelyeztem egy diszkrét ám jellegzetes digitális tetoválást. Digitális lakkot fújtam a hajamra, és hollófeketére programoztam. A terminállal gyorsan csináltam egy képet magamról, amin jól látszik a szemem. Egy kis módosítás, hosszú, haj, ami takarta az arcomat, és kész is volt. A képet feltöltöttem néhány ismertebb helyre és már kész is volt az új ember.

Kiléptem a fülkéből, a tükör előtt ellenőriztem az eredményt. Csináltam egy gyors szkennelést, és a program már az új személyre talált rá. Kimentem az előtérbe, a két lány még egyedül volt. Vettem egy szál mélyhűtött rózsát, és az asztalukhoz léptem.

Egy órával később már a lifttel száguldottunk cicababa lakása felé. Negyedórával később már a hálószoba előtti szőnyegen döngettem. Aztán az ágyban is. Kellemes órákat töltöttem el vele. Szeretem ezt a típust. A maga kis ostoba világában megvan a maga kis ostoba értékrendje. Az életben mindent és mindenkit rangsorol: ételeket, helyeket, embereket. És természetesen a férfiakat pénz, farok méret, és szexuális aktivitás alapján. Ez az a típus, aki csak az ő világában értékes (értsd híres, gazdag, nagymenő) és emellett lepedővirtuóz pasikkal megy el.

Külön élvezet volt számomra, hogy ebbe a kis értékrendjébe kavartam be néhány adat módosításával. Láttam a csalódottságot az arcán, amikor megmarkolt, és rájött, hogy nem akkora, mint ahogy a pasi-értékelőben áradoztak a lányok. És utána is láttam némi csalódottságot az arcán, hogy nagyobb virtuozitást várt tőlem. Az egészet ráfogtam a fáradtságra és a gyászra. Nem vagyok korcs, de nem vagyok szuperman se, egy teljesen átlagos pasi vagyok, Aki az ő világába nem fér bele.  De ma éjszaka a kurtafarkú malac fúrt.

Hajnal ötkor csendesen leléptem mellőle az ágyból. Hogy fog csodálkozni holnap reggel, hogy miért tűntem el éjszaka mellőle az ágyból. És azt pláne nem fogja érteni a kávéja mellett, hogy miért nem talál meg a rendszerben, és különben is, hogyan tévedhettek ekkorát a lányok a pasi-értékelőben.

Hívtam egy liftet, és úti célként egy kávézót adtam meg. Amíg vártam, elkezdtem törölni egyszer használatos személyiségem nyomait. Megérkezett a lift, egy fiatal pár állt benn, beszálltam melléjük. Úgy tűnik ők is korán kávéznak. De lehet, hogy csak útközben kiszállnak valahol. A fene se érti ezeknek az útvonal optimalizált fülkéknek a mozgását.

A lift elindul, és a pár váratlanul elém állt. Megrökönyödésemre a ház rendőrségének jelvényét mutatták fel.

– Segíthetek? – Kérdeztem meglepetten.

– William Crest! Ezennel letartóztatom. – mondta a férfi.

– Micsoda? Mi a vád? Túl korai kávézás? – próbáltam zavarom ellenére felháborodott és lezser maradni.

– A vád számítógépes rendszer feltörése, jogosulatlan számítógép használat, illegális adatbázis tevékenység, számítógépes adatforgalom eltérítése, és végül illegális alternatív személyiség használat.

– De miért? Mi ez? – próbáltam felháborodott lenni.

Orrom alá nyomta a terminálját. Osztott képen feltűnt rajta a tegnap este. Egyik képen a bár egyik kamerája a cicababát veszi, A másik pedig engem. Sajnos jól látható minden a terminálomon. De ha ez nem lenne elég, a harmadik ablakban ott volt a terminálom képe, ahogy hackelem a csajt. És a negyedikben a teljes adatforgalom.

– De hát… hogyan…? – hebegtem megsemmisülve. Itt már nem volt mit tenni.

–terrorveszély miatt figyeljük a nyilvános helyeken zajló adatforgalmat, gyanús tevékenység után kutatva. A rendszer felfigyelt rá, hogyan kísérletezett nyitott kaput találni a lány terminálján. Onnan a többi már automatikusan ment.  A rendszer rögzítette az adatokat és riasztott. De mire odaértünk már elhagyta a helyet. A terminál alapján tudtuk melyik lakásban van. Mivel a szabályzat kötelez minket, hogy letartóztatáskor nem sérülhetnek mások jogai, ezért megvártuk, amíg kijön a lakásból.

– De hogy kerültek a liftbe?

– Nem nagy varázslat. A terminál forgalma és helye alapján rájöttünk, hogy felkelt. A liftek forgalmát úgy irányítottuk, hogy letiltotta ezt a megállót, ha maga kilép az ajtón. Nekünk csak be kellett szállnunk egy fülkébe és idejönnünk. Maga pedig belépet. Könnyű, tiszta, egyszerű, és nincs rohangálás.

Tudja, mi a nevetséges? Komoly eszközöket használt piti célok elérésre. Ez olyan, mintha bankot rabolna, és csak egy százast vinne el a kasszából. Vagy többet ért az a lány?

Alig egy perccel később kinyílt a lift ajtaja, és ott álltunk az épület rendőrségi hivatalának előcsarnokában. Gyorsan ideért, tényleg útvonal optimalizált a fülke. De ennek már nem tudtam örülni.